Aztán rögtön rájöttem, hogy ez sokkal nehezebb lesz, mint elsőre gondoltam, meg arra is, hogy lehetetlen néhány mondatban összefoglalni. Már csak azért is, hogy ne csupán egy „nekem tetszett, vagy nem” típusú, levegőben lógó szubjektív véleményt alkossak, inkább takarjon fel arra a gondolkodásmódra, amivel a harchoz, a test-test elleni küzdelemhez viszonyulok.
Napjainkban számtalan harcművészeti és küzdősport irányzat létezik. Bár a kettő bizonyos szempontból élesen elkülönül egymástól, és mindkét térfélen találunk olyan fanatikusokat, akik az összehasonlítás ötletétől is vérig sértődnének, úgy gondolom, akad bőven közös nevező. Már csak azért is, mert eredendően mindkettőt a valódi HARC hívta életre, pontosabban annak igénye, hogy az ember az életét megóvva, győztesen térjen haza a csatamezőkről. Valószínűnek tartom, hogy kezdetben nem voltak kimunkált mozdulatok, vagy edzésmódszerek, és az ölésre használt eszközök sem kifejezetten erre a célra lettek kifejlesztve. Személy szerint a harcművészetek kezdetét arra a pillanatra datálnám, mikor elsőként jutott eszébe valakinek, hogy ha egy ölésre használt mozdulatot egy bizonyos módon hajt végre, akkor sokkal nagyobb eséllyel érheti el célját. Aki pedig az ügyesebb mozdulatot tudta, az több csatát élt túl, ezért tudása fennmaradt az őt követő fiatal harcosok számára. Ha az illető ezek után hajlandó volt azt átadni, (és mivel a társaival egy oldalon harcoltak, valljuk be, ez igen csak érdekében állt) ezen a ponton elérkeztünk az első harcművész mesterek
születéséhez is.
Ezekben az időkben egy mozdulat „szépségét” nem a harmonikus ív, a szorosan a csípőhöz szorított másik kéz, vagy a legmagasabb pozícióban megállított fejrúgás jelentette. Sokkal inkább az, mely a legrövidebb úton keresztül hatolt át az ellenség védelmén, miközben a lehető legkisebb kockázat vállalással a legnagyobb kárt okozta. Ez azonban csak addig volt így, míg ezeket a mozdulatokat valódi harcra használták, mikor pedig a hétköznapi emberek élete úgymond „békésebbé” változott, néhány generáció múlva a szépség már teljesen mást jelentett…
Azon túlmenően, hogy az ember létrehozta a harcművészetet, mint a küzdelemben használt támadó és védekező technikák békeidőben történő „gyakorlási módját”, igénye támadt arra is, hogy a küzdelmet magát is biztonsággal művelhesse. És valljuk meg, ha a falu 100 legjobb harcosából a szerda délelőtti „edzés” után a hétvégi ütközetben már csak 50 vesz részt, nem valószínű, hogy lakosai túl sokáig maradnak életben. Kellett tehát egy módszer, amivel a csatában használt technikákon kívül az egyéb, szükséges készségek – képességek is hatékonyan fejleszthetők. Valószínűleg ez hozta létre a mai értelemben vett küzdősport kategóriát, ami a technikák gyakorlása mellett a JÁTÉKOS küzdelemre is lehetőséget adott.
Eredendően tehát a két irányzat valószínűleg párhuzamosan jött létre, mivel csak így működhetett hatékonyan. Az érthetőség kedvéért kanyarodjunk el kicsit a harcosok világából teljesen más területre. Válasszunk ki két hasonló képességű embert, akik sohasem tanultak zenélni és különítsük el őket 6 hétre. Az egyikük megkap mindent, amit a zene elméletéről csak tudni lehet. Kottákat, hangközöket, skálákat, valamint egy asztalra kiteríthető papír billentyűzetet. A másik ezzel szemben kizárólag egy zongorát kap, ami viszont igazi hangokat a ki. Ha a kísérlet végén mindkét felet megkérnénk, hogy „játsszon” valamit, számomra nem kérdés az eredmény: Nem gondolom, hogy az elméleti képzésen átesett alany bármit tudna kezdeni az elé rakott hangszerrel. Az sem valószínű, hogy a másiknak esélye lenne Mozartot, vagy Beethovent játszani, de biztos vagyok benne, képes lenne egymás után hangokat leütni, melyek egyszerűen csak „jó érzéssel” töltik el az embert.
Az ok pedig egyszerű, zongorázni kizárólag zongorázva lehet megtanulni. Attól, hogy valaki tudja, mi a különbség a kis és nagy szekund között, mit jelent az egész, fél, vagy negyed hang, valójában sohasem zenélt. Aki viszont leül egy zongora elé és 6 héten keresztül csak nyomkodja a billentyűket (és persze nem teljesen botfülű) rengeteg mindent tapasztalhat meg a hangokkal kapcsolatban. Fogalma sem lesz a hangközökről, de pontosan tudja majd, hogy két egymás után leütött billentyű kellemes érzést kelt, vagy éppen égnek állítja a szőrt a hátán. Ahhoz viszont, hogy megpróbálja kottából a világ legegyszerűbb zenei művét eljátszani, mindenképpen szüksége lesz a zeneelméletre is.
Talán érthető, hogy miért hoztam ezt a példát, amikor azt a kérdéskört feszegetjük, hogy vajon a harcművészetek mozgásanyagának gyakorlása, vagy a küzdősportok állnak közelebb a valódi harcra történő felkészüléshez. Mivel világunk alapvetően „kétpólusú”, sokan vagy-vagy alapon állnak a kérdéshez, eszükbe sem jut az is-is alapú megközelítés. Pedig a dolgot felfoghatnánk úgy, hogy a küzdősport a harcművészetek kiragadott része, mely a tanult technikák küzdelembe történő illesztéséről szól. Az én olvasatomban ez ma teljesen máshogy fest. A küzdősport öncélú „versenyző tevékenység” lett, melynek művelői pillanatokra többnek érezhetik magukat a másiknál a nyakukba akasztott érem okán, a szponzorok meg közben többet adhatnak el a legújabb borotvahabból, vagy ruházati márkából. Ja, és persze a versenyzőjük biztosan nem nyert volna, ha a mérkőzés előtt nem az ő vitaminjukat szedi. Szóval felfordult a világ, ebből is biznisz lett, bárhogyan is szépítjük…
Mindezek tükrében, melyek a harccal kapcsolatos „világképemet” alkotják, sokkal pontosabban tudom megfogalmazni azokat a benyomásokat, melyek a Ju-Jitsuval, pontosabban inkább azzal a Ju-Jitsuval kapcsolatosak, amivel a táborokban, illetve azon kívül Kelemen mester közvetítésében találkoztam.
Kezdjük elsőként a technikai résszel, amin – az előzőek alapján – a Ju-Jitsu „harcművészeti vonatkozását” értem, vagyis hogy maguk a technikai elemek sikerrel használhatóak-e valódi küzdelemben? Azt gondolom, hogy egy stílus valódi „milyenségét” leginkább tapasztalt mestereinek teljesítőképességén keresztül lehet igazán lemérni, erre pedig a tábor elején rendezett danvizsgák kiváló lehetőséget nyújtanak. Nem érzem magam a téma kiforrott szakértőjének, nem ismerem a teljes technikai szilabuszt sem, valószínűleg tartalmaz olyan elemeket, melyeket még csak hasonlóan se tudnék bemutatni. Amiket ismerek, azokkal kapcsolatban – köszönhetően a Mesterrel 2012 óta végzett közös munkának – rendelkezem némi tapasztalattal. Olyan szempontból is óriási szerencsém van, hogy a Terrorelhárítási Központban folyó oktatások, képzések során pillanatok alatt kiderül: az adott technika alkalmas-e elérni a megadott célt, vagy inkább felejtsük el és próbálkozzunk mással. Voltak technikák, melyeket „elvetettünk”, ennek oka azonban soha nem a működőképtelenség volt, sokkal inkább az, hogy egyszerűen nincs elég idő a kezdetektől felépíteni egy minden téren perfekt, kimunkált Ju-Jitsu harcost.
Az általam ismert elemekkel kapcsolatban, melyeket sokat használunk (itt leginkább elvezetésekre, jármokra, földre viteli és földharcban végrehajtható technikákra gondolok) viszont egy csepp kétségem sincs. Éreztem a bőrömön, láttam kicsi zömök, nagy nyúlánk és testépítő típusú embereket eltorzult arccal kopogni. Ébresztettünk fojtás közben „bealudt” harcosokat, akiknek fogalmuk sem volt, hogy mi történt velük. A technikák terén tehát már 2015 előtt eljutottam oda, hogy ez nagyon jól működik, ha JÓL CSINÁLJÁK!!! A kérdés már csak az volt, hogy a Ju-Jitsu klasszikus harcművész képzése vajon alkalmas-e arra, hogy a tanulókból – természetesen mindenkinek a saját vérmérsékletéhez és testi adottságaihoz viszonyított – igazi harcosokat neveljen. Ezért tetszett nagyon, amit a danvizsgákon láttam. Sokféle ember még több féle módon adott számot a tudásáról, bizonyítva, hogy kondicionálisan, technikailag, szellemileg és lelkileg egyaránt alkalmas arra, hogy a fekete övet a derekára kösse, vagy arra egy újabb „sárga csík” kerüljön. Azt az elvet is megértettem, hogy kevés azt a néhány technikát megtanulni, ami az adott illetőnek a legideálisabb, mivel mesterként oktatnia kell olyanokat is, akik teljesen más testi adottságokkal rendelkeznek. Nem gondolom, hogy mindenki minden technikát maximálisan fog tudni használni egy valódi küzdelemben, azt viszont igen, hogy talál magának olyanokat, amiket biztosan. Véleményem szerint ez a legtöbb, amit egy harcos megtehet: felkészültségével esélyt teremt magának, a küzdelemben megtesz minden tőle telhetőt, a többit pedig az égiekre, a sorsra, vagy ha úgy tetszik, a „szerencsére” bízza…
Attól viszont, hogy valaki a lehető legtökéletesebben sajátítja el a számára ideálisabb technikákat, önmagában még nem lesz harcos. A harc, vagy küzdőkészség fogalmát (már ha létezik ilyen) nagyon nehéz pontosan meghatározni. Talán úgy próbálnám meg, hogy „az a teljesítmény, melyet a harcos a rendelkezésére álló technikáit, készségeit és képességeit felhasználva nyújtani tud egy valódi küzdelemben”. Ez nagyon sok összetevőből áll és úgy gondolom, az egyetlen út kezdetben a játékon, majd a játékos küzdelmeken keresztül vezet. Csak így érhető el, hogy a bázistechnikaként megismert mozdulatok a megfelelő helyükre kerüljenek, és azokon a gátló tényezőkön, mint a szem becsukása, fej elfordítása, vagy a görcsösen bénító pánikszerű félelem, az illető felül tudjon kerekedni. Ezen a téren mindenkinek megvannak a saját „démonjai”, melyekkel küzd. Aki mást mond, az hazudik, vagy fogalma sincs róla, mi zajlik benne. Pedig a félelem felismerése és beismerése nélkül eleve lehetetlen legyőzni azt.
Amit ezzel kapcsolatban tapasztaltam, abszolút elégedettséggel töltött el. Ebben a témában leginkább a táborban látott (és belülről tapasztalt) küzdőedzésekre tudok hagyatkozni. Talán az idei volt az első alkalom, ahol minden, amit az egészről gondolok, maximálisan megvalósult. Évről évre egyre többen csatlakoznak az amúgy nem kötelező programhoz. Voltak, akik rögtön harcos oroszlánként vetették bele magukat a küzdelembe, mások kezdetben kicsit bátortalanul ücsörögtek nézőként, néhány menet után azonban ők is beálltak. Látták, miről is szól ez az egész, pontosabban hogy miről nem szól: arról semmiképp, hogy péppé verjük, vagy megalázzuk a másikat. Természetesen egy versenyző számára kikerülhetetlenek azok a helyzetek, mikor a dolog tényleg komolyra fordul és minden adott, vagy kapott ütés-rúgás maximális erővel érkezik. Ez azonban az út legvége és biztos vagyok benne, hogy sokak
életében ez sohasem jön el. Nem is vágynak rá.Sok-sok éven át tényként volt jelen a fanatikus harcművészek és küzdősportolók között, hogy az az edzés ér valamit, ahol csontok törnek és fogak hullanak. Mint mondtam, létezik az a versenyzői minőség, ahol ez NÉHA elkerülhetetlen, de hollandiai edzőtáboraim során, ahol tényleg a világ legjobbjaival volt szerencsém felkészülni, meglepő dolgokat tapasztaltam. Rengeteget játszottak. Küzdöttünk akár fél órát egyfolytában, szünet nélkül, néha ellenfelet cserélve, játékosan és szinte végig mosolyogva. Nagyon sokat tanultam tőlük. Ha folyton élet-halál harcot vívsz (és van egy csöpp eszed) akkor mindig biztosra mész. Csak azt fogod csinálni, amivel az adott pillanatban a legkönnyebben és a legkisebb kockázat vállalása mellett tudod elérni a célt. Ha viszont mindig ugyanazt csinálod, hogyan fogsz fejlődni? Hogyan fogod kipróbálni, hogy egy új technika, aminek tanulásában már túl vagy a bázison és egyszer-egyszer sikerül játékos feladatokban is megcsinálni, vajon működik-e a küzdelemben? Segítek, sehogy!!! Egy kezdőnek ilyen formán arra sincs esélye, hogy nyitva tartsa a szemét a fedezék mögött, miközben jönnek az ütések és biztos vagyok benne, hogy meg sem próbálja, ha az érkező támadások számára túl gyorsak, vagy erősek. Fejlődni csak próbálkozva lehet, aki próbálkozik, az pedig hibázik, nem is egyszer. Ha ezt mosolyogva is megteheti, legközelebb is megpróbálja, ha közben megsérül, vagy netán leütik, akár életre szóló traumát is okozhat neki. Szentül meg vagyok győződve arról, hogy ebben a szakmában az ész nélküli keménység a mai emberek túlnyomó többségének kifejezetten káros, testileg – lelkileg egyaránt. Főleg az elején. Nehezen tudom elképzelni, hogy bárki meggyőzhetne ennek az ellenkezőjéről.
Ezért is tetszett nagyon, amit az idei 20 menet alatt tapasztaltam. A résztvevők nagy része végig mosolygott, és senki sem vicsorgott. Rájöttek, hogy nem tilos ügyetlennek lenni (megsúgom mindenki ügyetlenül kezdte), egyáltalán nem ciki akár minden második menetben kiállni pihenni, vagy szólni, hogy rúgj kicsit kisebbet, mert szeretnék még a húszadik menetben is dolgozni. Hiszen ettől fogok fejlődni. Ha az ellenfél gyengébb, vigyázni kell rá. Egyrészt „önző módon” azért, mert partner nélkül ezt a műfajt igen nehéz gyakorolni. Másrészt azért, hogy megértse: ez itt egy játék, ami a fejlődését szolgálja, amiben bármit kipróbálhat, hiszen a nála erősebbek úgy is vigyáznak rá. Ebben a műfajban mindig az erősebbnek kell igazodnia!
Az említett edzésen 20 menetet küzdöttem 20 különböző ellenfél ellen. Volt köztük nagyon ügyes bunyós, teljesen kezdő, nálam sokkal kisebb nő és emlékeim szerint gyerekek is. Nyilván elképzelhetetlen volt számomra, hogy bármelyikükben kárt tegyek, még akkor sem, ha okot adtak volna rá. Azt vallom, hogy a legvadabbul csapkodó kezdő bunyóst is meg kell próbálni megvédeni, akár saját magától is. Ez persze csak addig működhet biztonsággal, amíg a felek között lévő technikai szintkülönbség ezt lehetővé teszi. Abban a kultúrkörnyezetben pedig, ahol ezek az általam fontosnak és hasznosnak gondolt dolgok „nem menők”, köszönöm szépen, nem szeretnék edzést tartani és azt hiszem, létezni sem nagyon. Ilyennel a táborokban szerencsére egyáltalán nem találkoztam, sőt…
Eredetileg nem terveztem ilyen hosszúra a mondandómat, de nem bánom, hogy így alakult. Akik az instant dolgokat kedvelik, valószínűleg nem fogják végigolvasni, de nem is nekik szántam. Ők nem valószínű, hogy a Ju-Jitsut választják, hiszen léteznek olyan irányzatok, ahol egy év alatt az illető megfelelő anyagi ráfordítással akár instruktori fokozatot is szerezhet. Aki viszont szán rá nem kevés időt és energiát, valószínűleg eljut az írásom végére is és ennek tükrében sokkal inkább elhiszi: Jó úton jár! Persze kezdhettem volna ezzel is. Kihagyva ezt a hosszúra sikerült eszmefuttatást, az egekig dicsérhettem volna mindent és mindenkit, hiszen jó társaságban jól éreztem magam, jó volt a szállás, a kaja, és ha szépeket mondok, hátha jövőre is meghívnak. De próbáltam a dolgot ennél sokkal komolyabban venni, így muszáj volt „röviden” felvázolnom, mi alapján alkotok véleményt, hogyan vélekedek harcról, mesterekről, tanítványokról.
Szóval mi volt a benyomásom? Láttam kiváló technikákat, melyeket ha jól csinálnak, remekül működnek. Embereket, akik nem érzik maguk számára alantasnak, hogy mosolyogva játszanak a másikkal, még ha az jóval gyengébb is. Ami pedig a legfontosabb: olyan mestereket, akik értik, amiről beszélnek. Felelősségteljesen óvják tanítványaik testét és lelkét, minden pillanatban tudják, meddig lehet emelni a tétet, hogy az még építő jellegű legyen. Ezekkel pedig maximálisan tudok azonosulni. Összefoglalva: jól éreztem magam és tetszett, amit láttam. Köszönöm szépen a meghívást, a bizalmat és ha rajtam múlik, jövőre is ott leszek…
Karacs Attila
